Szaranszk

Még nincs 24 órája, hogy elindultunk a Majacsokból rohamtempóban, hogy elérjük a vonatot. Nem egész 23 órával ezelőtt indult el a vonat Moszkva felé, és gonosz módon elvitt 3 nagyon imádnivaló fiatalembert is! Pedig nem múlt sokon, hogy lekéssék, az égiek mindent megpróbáltak, de nem értették a jeleket.:) De minderről egy kicsit később, hiszen célszerű lenne az elején kezdeni.

Valamikor régen, egy messzi-messzi galaxisban, azaz éppen 1 hónapja és egy napja Moszkvában érzékeny búcsút vettünk egymástól Péterrel, aki megígérte, hogy majd eljön. Így utólag bevallom, hogy nem nagyon bíztam benne, hogy tényleg eljön majd. Aztán kb. két hete felvetette, hogy akkor jönnének. Akkor még nem volt biztos, hogy hányan, kik, de a lényeg az volt, hogy jönnek. Akkor még nem volt fűtés, és az idő sem volt olyan jó, mint most (napközben általában 20 fok fölé megy a hőmérő higanyszála), úgyhogy voltak kétségeim, hogy fagyási sérülések nélkül túl fogjuk-e élni az éjszakákat. Pláne úgy, hogy összesen két pokrócom volt, de néha az alatt is fáztam. De szerdán kaptam kölcsönbe két plédet, így bíztam benne, hogy elég lesz, és még egy párnát is, úgyhogy már abból is volt kettő!! Aztán, ha jól emlékszem, szintén szerdán jöttem volna haza készülődni a hétvégére, merthogy mondta Peti, hogy pénteken jönnek. Persze aznap is beugrottam netezni, és milyen jól tettem. Akkor tudtam meg, hogy hárman jönnek, és hogy már megvették a jegyeket, és holnapután indulnak, és szombaton érkeznek reggel, mint én. Először nem értettem. Mondom, nem tudtak csak akkorra jegyet venni, de akkor miért mondta, hogy pénteken jönnek. De abban a pillanatban leesett, hogy ők pénteken indulnak, ami azt jelenti, hogy szombat reggel érnek ide. Akár azt is mondhatnám, hogy nem esett jól ez a felismerés! De így egy nappal több jutott, hogy fel tudjak készülni: csütörtökön tudtam írni a konferencia-előadásomat, pénteken még nyugodtan el tudtam menni netezni, és még volt időm takarítani is. Aztán eljött a szombat reggel.

Hajnali 6-kor felkeltem. Írta Peti, hogy 8-kor érnek be, mint én. Persze én nem 8-kor, hanem 8:20-kor értem be, amit tudtam is. Ezt csak azért jelzem így előre, mert később még fontos lesz. Úgy számoltam, hogy ha 7-kor elindulok, akkor kényelmes tempóban kiérek gyalog az állomásra. Persze 7 után sikerült elindulnom. Akkor persze megijedtem, hogy mégsem érek ki annyi idő alatt, így elkezdtem sietni, ami arra volt jó, hogy valamikor háromnegyed 8 körül már ott is voltam a helyszínen. Persze a vonat 8:23 körül ért be, de még jó, hogy már nem volt annyira hideg. Peti mondta, hogy a 15-ös kocsiban lesznek, hogy mégis, könnyebben megtaláljuk egymást. Várok, várok, de semmi. Az utaskísérők már egymást látogatják, de Petiéknek nyoma sincs. Így felhívtam, hogy mégis merre vannak. Ekkor egy álmos hang szólt a telefonba, hogy mindjárt leszállnak, csak egy kicsit elaludtak!:) Szépen hazagyalogoltunk, megreggeliztek. Jaj, azt hiszem, hogy még nem is mondtam, hogy végül kik jöttek Petivel. Szóval jött Jérome, aki egyébként Kanadában él, és történelmet tanul Moszkvában, és jött Felix, aki Kínában él, és ha jól emlékszem, ugyanazt tanulja, mint Peti. Reggeli után elmentünk sétálni egy kicsit a városba (a metropolisba). Fényképek, miegymás. Persze, hamarosan megemlítették, hogy ők most már éhesek. El akartunk menni abba az étterembe, ahol mordvin ételeket lehet enni. Persze nem találtuk meg, habár én előtte megkérdeztem, hogy hol van, de ott nem volt. Gondoltuk megkérdezzük. Jött velünk szembe egy házaspár, ők elég szimpatikusnak tűntek ahhoz, hogy megkérdezzük őket. (Nem tudom, miért használok többes számot, amikor ilyen alkalmakkor mindig Peti beszélt. A másik két fiú is beszélt oroszul, de valahogy mindig rá hárult a feladat. De így úgy tűnik, mintha én is tudnék oroszul, úgyhogy maradjunk ennél a formánál!) Mondta az ürge, hogy persze, mindjárt megmutatja, az étterem vezetője egyébként egy nagyon jó barátja. Kiderült, hogy esküvőszervezéssel foglalkozik, a fiúk még névjegykártyát is kaptak. Én elvileg csak azért nem, mert már nem volt nála. Aztán kiderült, hogy ott aznap lakodalom van. Akkor elvittek minket egy másik helyre, ahol szintén lakodalom volt, így elmentünk a Szaranszk étterembe. Itt is tudtunk mordvin ételeket rendelni, úgyhogy az ilyen irányú kívánalmaink is ki voltak elégítve. Jött a kérdés a pasitól, hogy ugye itt akarok férjhez menni, és mikor. Mondtam, hogy majd 3 év múlva. (Ja, igen: Peti volt a tolmács!) Erre persze kaptam a szokásos reagálást, hogy az nagyon hosszú próbaidő. Szeretem, amikor ilyen pozitívan állnak az emberhez!:) Aztán mondtam, hogy már egy kicsivel több éven már túl vagyunk, úgyhogy nem ez fog nekünk keresztbetenni. Na mindegy!

A leves olyan volt, mint egy húsleves. (Talán, mert az is volt?!) Szóval nem volt extra leves. Amikor kihozták a másodikat, Petivel gyakorlatilag egyre gondoltunk, csak ő hamarabb mondta ki: „Ez úgy néz ki, mint a paprikás krumpli!” És tényleg! Csak fűszeresebb volt. Meg mi a rendes hús helyett virslit meg kolbászt szoktunk belerakni. De nagyjából ennyiben tért el. Azért finom volt! Amikor visszaértünk a lakásba, beszéltük, hogy érdekes volt az ürge, de milyen jó lett volna, ha még meg is hív minket. (Fúj, de számítóak vagyunk! Fúj!) Délután egy kicsit lefeküdtek a fiúk, ahogy mondták, nem sokat aludtak a vonaton. Felix hamarabb feküdt le, így hamarabb is ébredt, úgyhogy vele elkezdtünk filmet nézni. Aztán rájöttem, hogy nagyon gyorsan csinálnom kéne valami vacsit, ha időben el akarunk indulni itthonról. Gyorsan összedobtam a rakott krumplit, amit nagyon fantasztikusan tudok csinálni! (Igen, szerény vagyok!) Már előtte, vagy közben, mondta Peti, hogy itt kajálás közben szoktak vodkázni az emberek, úgyhogy főzni kéne krumplit, meg kell uborka, itt ugyanis ezt szokták kísérőnek enni. Igen, előtte volt, mert amikor csináltam a vacsorát, akkor mondta, hogy nem kell plusz krumpli. Szóval, elkezdtünk enni, meg inni. Nem írok részleteket, mert mindig megjegyzik, hogy persze, mert mindig csak arról írok, hogy mennyit és mit ittam, és a végén még teljesen alkoholistának fogok tűnni, így csak annyit írok, hogy ettünk meg ittunk. Rakott krumplit uborkával és vodkával. Lassan elindultunk az éjszakába. Úgy döntöttünk, hogy a Viktoria nevű diszkóba megyünk. Sokat táncoltunk. Meg söröztünk egy kicsit. Azt hiszem, nem járnék oda minden héten, mert 100 rubel volt egy adag sör. Nem tudom hány decit jelent, úgyhogy Peti, ha lennél oly kedves! Miközben táncoltunk, rájöttem, hogy ennyire rossz diszkóban nem tudom mikor voltam, a zene abszolút nem az én világom volt, de ennyire jól is régen éreztem magam! Nem éreztem fáradtságot, időt, semmit, csak hogy nagyon jó, hogy ott vagyok/vagyunk. Aztán 3 óra körül kicsit megálltunk, és azzal a lendülettel úgy éreztük, hogy akkor menjünk haza. Úgyhogy elindultunk gyalog. Hazafele még beugrottunk a szupermarketbe, ahol a fiúk még vettek némi innivalót maguknak, meg jégkrémet. Akkor jött a meglepetés, amikor a kollégium ajtajához értünk. Az ugyanis zárva volt. Akkor egy kicsit belém állt az ideg, hogy te jó ég! Most mi lesz?! Aztán az álmos portás néni beengedett minket. Arra már nem emlékszem, hogy mondott-e pár keresetlen szót, de szerintem nem! (Épp most ment el a Moszkvába tartó vonat!:( ) Petivel még beszélgettünk egy kicsit, Jérome a fotelban bóbiskolt, Felix pedig félig elfoglalta azt az ágyat, ahol később a három fiú aludt. Aztán, olyan 5 óra tájban úgy döntöttünk, hogy most már lehet, hogy aludni is kéne. Úgyhogy Felix arrébb lett tessékelve, így Jérome és Peti közrefogták, és így aludtak hármasban, keresztben az ágyon. Nem tudom, mennyire lehetett számukra pihentető.

Nekem sikerült 10 óráig kihúzni az alvást, a többiek folyamatosan ébredeztek 11-től kezdve. Megfürödtek, majd nekiálltunk reggelizni (valamikor dél körül!). Reggeli után még beszélgettünk egy kicsit, aztán megint belevetettük magunkat a város „forgatagába”! Fényképeztünk és fényképeztünk. Meg nagyon sokat sétáltunk. Betértünk egy boltba némi energiapótlásért – kenyérchips, normál chips, innivaló –, ezt mind megettük a „central park”-ban, és kitaláltuk, hogy estére kártyázni kellene. Persze nem olyan könnyű kártyát találni, de felhomályosítottak minket, hogy a kioszkokban lehet kapni. Persze nem volt olyan könnyű olyan bódét találni, ahol valóban árultak, de megoldottuk. Útközben még beugrottunk egy adag pizzáért (ami tele volt mindenféle gombával, és az összes úszó, tengeri lénnyel, ami a bolygón megtalálható – hogy Petit idézzem) a Milánóba, egy adag innivalóért a boltba. Főleg, mert megegyeztünk, hogy aznap borozni fogunk. Vettünk egy Budapest(!) nevű magyar bort, meg egy ukrán bort. Persze az ukrán bor száraz volt, ami nekem annyira nem szokott bejönni, de azért elfogyott. A Budapest viszont, elég jó volt! Megtanítottuk Jérome-ot és Felixet römizni, úgyhogy igazán úgy éreztük magunkat, mint Magyarországon!:) 11 előtt úgy döntöttünk, hogy elindulunk, és felkeresünk egy pubot. A tanítványaim mondták, hogy hol nincs tánc, hát elindultunk oda. Persze fél órával zárás előtt értünk oda, úgyhogy nem gondoltunk lemenni. Nem messze tőle volt egy diszkó, ahová megpróbáltunk bejutni. Persze nem volt hely. Úgyhogy átmentünk egy harmadik helyre, ahol azt mondták, hogy van a szórakozóhelynek bár része is. Ez volt az Esmeralda! (Igen, a vak lány!) Vicces, hogy akárhol voltunk, a fiúkat mindig végigtapogatták, de engem nem. Bármit bevihettem volna! Kabát lerak a ruhatárba, és elindultunk felfelé. Rendeltünk 1-1 üveg sört. Peti persze megint különcködött és Bloody Maryt rendelt, ami nem is volt túl jó. Utána rendelt egy üveg bort, amit ketten iszogattunk, a másik két fiú maradt a sörnél. Közben eszembe jutott, hogy a zsepimet lent hagytam a kabátomba. Gondoltam nálam a ruhatári jegy, talán egyedül is el tudom intézni a dolgot, és nem kell egyik fiút sem olyannal zaklatnom, hogy jöjjön le velem. Átadtam a kis műanyag számot, mondtam, hogy csak 1 perc (hm, lehet, hogy ez volt a baj?!), a néni hozta a bőrdzsekimet, de nem adta oda, hanem elkezdett nekem beszélni. Igen, még mindig annyit értek oroszul, mint eddig! Na, most mit csináljak? Nem hagyom ott a kabátot meg a jegyet, mert aztán biztos nem fogom tudni visszaszerezni egyiket sem, hogy felszaladjak valamelyik fiúért, de akkor hogy szerezzem meg a kabátom? Jött egy pasas, aki mondott nekem valamit és még mosolygott is hozzá, de amikor megkérdeztem, hogy „Do you speak english?”, hirtelen nagyon csúnyán nézett rám, és elment. Ám ekkor penge logikám újra kisegített a bajból, és benyögtem, hogy „passport”, és mutattam, hogy benne van a kabátom belső zsebébe. A nő megkérdezte, hogy mi a vezetéknevem, mondtam, megnézte az útlevelem, és mosolyogva odaadta a kabátomat. Közben, még mindig széles mosollyal beszélt hozzám. De még mindig nem értettem, hogy mit. Én arra tippeltem, hogy ne haragudjak, de ő nem lehet benne biztos, hogy ez tényleg az enyém, és jobb az elővigyázatosság. Én persze kedvesen visszamosolyogtam, és egy „hát igen, persze, megértem” arckifejezéssel, és egy laza „szpászíbá” kijelentéssel – mert az már nagyon megy – visszaadtam a kabátom, és elindultam felfelé a fiúkhoz és kedvenc pincérünkhöz! Azt még meg kell jegyeznem, hogy amikor jöttünk el, összesen ketten kértük ki a kabátunkat – Jérome és én – két különböző nőtől, és a kabátomat Jérome-nak adták oda. Gondolom, nem nézték ki belőlem, hogy ilyen kabátom van. (Valóban, egy nem annyira nőies, de annál szebb nyomott hátú, barna, motoros bőrdzseki.)

Egy pár szót talán megérdemel a pincérnő is, ha már így megemlítettem. Azt hiszem, hogy már a legelső rendelésnél sem volt túl kedves velünk, de talán nem is nagyon érdekelt minket. Persze lehet, hogy az volt a baj, hogy amit először rendeltünk az nem volt nekik, így még egyszer ki kellett jönnie. Persze nem azt hozott Jérome-nak, amit kért, Peti itala nem volt összekeverve (és vodkán meg paradicsomlén kívül nem volt benne más), de ilyen apróságokkal már nem foglalkoztunk. Azt hiszem, hogy amikor harmadjára jött, hogy hozzon egy kiskanalat, akkor már másodjára mondta Peti, hogy kérünk egy hamutálat is. És miután akkor sem kaptunk, Peti elment érte maga. Persze nem ő hozta ki, hanem a pincér, olyan… nagyon kedvesen. Jérome rendelt egy másik üveg sört, de már figyelve arra, hogy elmagyarázza neki érthetően, hogy milyet kér, pontosan mi van ráírva meg ilyenek. A bor finom volt, úgy mellékesen. Közben rendeltünk még két adag sült krumplit, mert semmilyen nasit nem lehetett ott kapni. Talán 1 óra körül egyszer csak kihozták a számlát. Mindenki elkezdte keresni a pénzét, amikor valakiben felötlött, hogy de mégis, ki kérte a számlát?! Senki. Akkor biztos mindjárt zárnak! Amikor kijött a pincérnő, mondta, hogy nem, csak fizessük ki, utána még rendelhetünk, de ezeket fizessük ki. Hát jó, ám legyen! Jérome kért még egy üveg sört (teszem hozzá, hogy senki más nem rendelt semmit, csak ő egyedül azt az egy üveg sört), és a pincérnő még aránylag kedvesen lerakta elém. Mondta is Jérome, hogy OK, akkor ez nem az övé, hanem az enyém. És ekkor elkezdtünk játszani. Először a „söröskupakot a kézhátra” nevű játékot, majd a „söröskupakot az ujjvégre, és onnan belepöckölni a hamutartóba” nevezetű közkedvelt és végtelenül mulatságos játékokat! Talán szabadalmaztatnunk kellene! Amikor jött a pincérnő (igen, igen, már megint!!!), és megkezdődött az ádáz küzdelem a kupakokért. Jérome már az elején feladta a harcot, és odaadta a nála lévő kupakot. A hölgyemény aztán felém fordult, és a tálcáját maga előtt tartva próbálta megszerezni az én kupakomat is. Én azonban használva minden helyzetben alkalmazható orosz nyelvtudásomat, azt mondtam neki, hogy „nyet”! Ő újra próbálkozott: „nyet?”! De én erős voltam: „nyet!”. Ettől viszont annyira megijedt, hogy még a Jérome-tól elkobzott kupakot is visszakaptuk, így folytatódhatott a játék!:)

Később még rendeltünk egy ásványvizet, meg valami ropogtatnivalót, amit gyakorlatilag odadobott tányérostól az asztalra. Valaki azt mondta, hogy biztos kicsúszott a kezéből! Csak az arca nem erről tanúskodott. De mindegy, mert meglett a böjtje! (ennek is, ha-ha!) Nem sokkal indulás előtt, a fiúk rendeltek még egy Absintot. Hát, mondjuk úgy, hogy Felixnek talán kevésbé tetszett!:)

3 óra körül megint hozták a számlát. Ebből már tudtuk, hogy mennünk kell. Összedobtuk a pénzt, de amíg vártuk vissza kedvenc pincérünket, gondoltam ejtek még egy laza kitérőt a mellékhelyiség felé. Mire visszaértem a fiúk már álltak, és mondta Peti, hogy rakjam el az aprót, csak az 50 kopejkát ne, mert azt hagyjuk borravalónak. Ezzel köszönve meg a kedves kiszolgálást!:) (he-he!!!)

Aztán haza taxiztunk, beszélgettünk. Vagyis a fiúk beszélgettek, én meg próbáltam ébren maradni, mert nekem másnap (vagyis aznap) már volt egy erza órám. Felix kifejtette az arc és hátsófelünk hasonlóságának elméletét (Jaj, de jó, hogy egyedül vagyok, elég kellemetlen, hogy egyedül vagyok, de hangosan röhögök még most is. Hát igen, a hajnali órák alkalmasak az ilyen elméletek megbeszélésére!:)), és valamikor fél 5 után sikerült is lekapcsolni a lámpát. 10 körül megint felkeltem. Elmosogattam, majd felébredtek a fiúk is, megreggeliztünk, majd mentem suliba. A tanárnő nagyon aranyos volt, mert csak egy órát tartott, hogy tudjak jönni haza a vendégeimhez.

Igyekeztem gyorsan megcsinálni a vacsit, ami többek között emiatt nem is sikerült olyan jól szerintem, de a fiúk azt mondták, hogy jó lett. Persze, mertek volna mást mondani? Biztos féltek, hogy nem kísérem ki őket az állomásra, és nem találnak el odáig, és jól nem tudnak visszamenni Moszkvába. Gyors behappoltuk a carbonarat, és nagyon gyorsan nekivágtunk a városnak. Útközben még beugrottunk a boltba, hogy vegyenek valamit enni és inni az útra, és aztán tényleg felvettük az utazósebességet. Ketten mentünk elöl Petivel. Ő legalább egy fejjel magasabb nálam, ha nem többel. Ugye, én is tudok gyorsan menni, ha kell (és most kellett). De még jó, hogy voltak piros lámpák és rendőrök, és így Jérome-ék is mindig beértek minket. Bizony, rendőrök. Az egyik kereszteződés előtt. Kiszúrták maguknak Petit, amit igazából nem is csodálok: eleve magas (és tudom: szőke, jóképű:)), acélbetétes bakancs volt rajta, amibe bele volt gyűrve a fekete nadrág, felül pedig katonai inget vett fel. Az egyik kezében kitömött sporttáska, a másikban pedig egy kabát. Én aránylag átlagosan voltam felöltözve, és csak az övtáskám volt nálam (amit aztán majdnem magukkal vittek Moszkvába). A rendőr megnézte, hogy mi van Peti kabátja alatt (talán egy összehajtható bozótvágó?), kinyittatta a táskáját (ott talán egy kalasnyikov rejtőzik?), majd elkérte az útlevelét. Nézegette. Közben utolértek minket Felixék is. (Úgyhogy egyre jobban néztünk ki: két rendőr, az éppen gonosz, bajkeverőnek kinéző Peti, én, aki nem tudok oroszul, de nagyon jól titkolom, Felix, akiről nem nehéz megállapítani, hogy nem európai, és Jérome, aki szintén nem nagyon hasonlít egy orosz fiatalra. Teszem hozzá, Jérome fiatalabbnak néz ki, mint amennyi.) Ekkor megkérdezte a rendőr, hogy hol tanul Peti, amikor mondta, hogy az MGU-n, a rendőr gyakorlatilag egy szó nélkül visszaadta az útlevelet. Aranyos volt a szituáció!:)

De minden akadályoztatás után fél óra alatt kiértünk az állomásra. (aki nem emlékszik, nekem kb. 40 perc volt, amikor siettem) Még volt egy negyed óránk, a fiúk felpakoltam, majd lejöttek. Gondoltam csináljunk néhány utolsó képet, főleg, hogy közös képünk, amin mind a négyen rajta vagyunk, nem készült… igazán jó! (Bár nekem az a kedvencem, ami ott, a fák között, a lépcsőn készült négyünkről, és én csináltam. :) Elvileg fent van iwiwen is, úgyhogy akit érdekel, megnézheti!) Szóval fénykép ilyen felállásban, olyan felállásban, de most már meg kellene kérni valakit, hogy csináljon rólunk képet. Persze sikerült kifognunk egy antitalentumot, aki megijedt, hogy eltűnt a kép a kijelzőről, és akkor hogy fényképezzen. És ekkor felhajtották a vonat lépcsőjét! Ááá! Most mi legyen. Fussanak, vagy várjuk meg a fényképet, amit mindjárt készít a pasi? Huh, lehajtották a lépcsőt! Akkor még van időnk. Visszaálltunk. De nem! Megint felhajtották a lépcsőt! Mi legyen? Az ürge gyorsan lenyomta a gombot, de azzal a lendülettel a fiúk már szaladtak is, hogy felszálljanak a vonatra. Nyomtunk egy-egy puszit, mindenki megnyugodott, hogy ok, fent vannak. Láttam, hogy bemennek a kabinba, de gondoltam nem indulok el, megvárom, amíg elmegy a vonat. És milyen jól tettem! Egyszer csak azt látom, hogy kinyílik egy kicsi ablak, és elkezdenek rajta kidugni egy táskát. Na igen, az volt az én övtáskám, amit a nagy sietségben véletlenül magukkal vittek a vonatra. Igazából nem lett volna baj, ha nem a kulcsom meg az útlevelem lett volna benne! A fényképezőgép és pendrive nélkül még meglettem volna (még ha nagyon nehezen is, de azért valahogy túléltem volna), de útlevél nélkül neccesen. Akkor még Moszkvába sem tudtam volna nélküle utazni, hogy elhozzam a cuccomat! De akkor legalább minimum egy valakinek vissza kellett volna jönnie! :) A vonatablakban még beszélgettünk egy kicsit, Petivel átadattam Jérome-nak egy puszit, mivel ő ugrott fel elsőnek a vonatra, így tőle nem tudtam elköszönni, de nem adta át! Mármint fizikailag! Pedig megnéztem volna! :P he-he! És aztán negyed 8 után 1 perccel elindult a vonat, rajta a nekem szellemi- és lelkierőt adó három fiúval. Fizikailag kicsit lefáradtam (aznap éjjel sikerült 11 órát aludnom), ha ezen múlt volna a dolog, hogy maradnak, még bírtam volna. Gondolom most már mindenki érti, miért írtam azt, hogy az égiek is úgy akarták, hogy maradjanak még, de nem hallgattunk rájuk. Elvileg 69 nap múlva találkozunk. Nagyon hosszú! Mint ez az írás. De annyi mindent történt a hétvégén, úgyhogy grat annak, aki eljutott idáig! :)

Amíg el nem felejtem, egy új szót tanultam, amit eddig nem tudtam, hogy létezik, de mentségemre legyen mondva, nem én voltam az egyetlen. És ez a ’fortocska’ volt. (Azt hiszem így kell írni, de ebben sem vagyok biztos, mert csak sokadjára tudtam megjegyezni! :D) Akit érdekel, hogy mi az, nézze meg! Mindenkit csókoltatok!

Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat: itt is megköszönni Felixnek, Jérome-nak és Petinek, hogy itt voltak egy hétvégét, és feldobtak. Nagyon jól éreztem magam, remélem egy kicsit ők/ti is! Köszi még egyszer! (Peti, légyszi tolmácsold a fiúknak, meg add át nekik üdvözletem, meg pusz Nektek!)

Vastomazonok!

(Remélem megfeleltem a kíváncsiságodnak! A kompromittáló részeket igyekeztem kihagyni, nem mintha lettek volna, ugye Peti?! És ha valamire rosszul emlékszem, azt csak az idő múlása és az én szenilitásom okozza! :P)