Szaranszk

Belustultam az előző félévhez viszonyítva. De azt hiszem, csak itt, a blogon. Azzal, hogy van itthon is netem, meg lehet, hogy több dolgot csinálok, így egyszerűen szeretem másnapra, és másnapra… hagyni ezeket a dolgokat. Szörnyű! De ahogy a mondás tartja: amit ma megtehetsz, azt holnap is.

A múlt hétvégém nem volt fenékig tajfel! (igen, direkt írtam így!) Nőnap, ami itt egy kicsivel nagyobb ünnep, mint otthon, mindenki otthon, senki olyan nincs a városban, akivel szívesen találkoznék, szóval egyedül voltam, mint az ujjam. Már jó néhány napja nem aludtam akkor túl jól, szóval egy kicsit nem volt jó hangulatom. Aztán kezdődtek a dolgos hétköznapok, egy keddi nappal. Mert igaz, hogy vasárnap volt nőnap, de az hétvége, és mivel a nőnap munkaszüneti nap, ezért átrakták hétfőre, hogy a szegény dolgozó ember többet tudjon pihenni! Hát bizony! Csuda égy dógok ezök! (ugye?!) A hétköznapok már jobbak, akkor kevésbé vagyok egyedül, így örültem, hogy megint menni kell suliba meg dolgozni (egyszer még biztos vissza fogom sírni ezt a hétvégét!) Emberek között voltam, erzaórám is volt, ami mindig fel szokott dobni, meg a diákok is, úgyhogy minden jól alakult. Szerdán mondták, hogy jön majd egy finn fiú, és csütörtökön be kell menni a tanszékre fogadni őt. Aztán szóltak, hogy mégsem, csak a finn tanároknak. Csütörtökön megyek fel óra után a tanszékre, egyszer csak bejön Moszin, és nekem szegezi a kérdést (oroszul), hogy van-e kedvem elmenni másnap Uljanovszkba. Még mindig nem vagyok ennyire penge oroszból, fordítottak nekem. Mondtam, persze. Majd csendesen megbújok a háttérben, és ha kell szépen mosolygok meg nagyon értelmesen nézek. (azt hiszem, az egyetem tanítja meg az embernek az értelmes nézés művészetét) Mondta, hogy megy egy csomó nagy ember, meg a finn srác is. Hát jó, legyen. Délután még bementem a tanszékre, benyitottam, hát ott volt a finn fiú az egyik tanárnővel. Gondoltam nem zavarok, megkerestem Tanjat, de aztán mégis bementünk a tanszékre. Bemutattak minket egymásnak, és legnagyobb meglepetésemre a srác „jó napottal” köszönt. Hm! Gondoltam, ez igen, de úgy voltam vele, hogy biztos tud egy-két szót magyarul és ennyi. Egy idő után odafordult hozzám, hogy beszélek-e finnül. Persze ezt is magyarul. Kiderült, hogy Jussi, mert így hívják, beszél finnül, svédül, észtül, angolul, németül, udmurtul, mariul, erzául, oroszul, magyarul és tanult moksául is. Hm. Néztem egy nagyot, és igyekeztem napirendre térni a hallottak felett. Kiderült, hogy egy kollégiumban lakunk, szomszédok vagyunk.

Másnap, pénteken, reggel 7 óra előtt volt az indulás. (nem sikerült bucira aludnom a fejem, az biztos) Egy röpke 3 órás út állt előttünk egy nagy Volgában, amivel csak az az egy baj volt, hogy hátul 3-an ültünk, és én ültem középen. A térdem nem nagyon örült neki, főleg haza úton. Na mindegy. Megérkeztünk, és gyakorlatilag rohanásból állt az egész napunk. Nem tudtunk mindent végignézni, amit beterveztek nekünk, mert egy kicsit késve érkeztünk. Megkoszorúztuk az ottani Stjepan Erzja szobrot, néztünk gyerekek által előadott műsort, beültünk egy tanórára (legalább 10 percre), megnéztük az iskola múzeumát, ott is néztünk egy kisebb műsort, aztán volt egy kisebb gyűlés, ahol az ottani tanárok kaptak mindenféle okleveleket meg könyveket, aztán végre elmentünk enni. Maga az elképzelés nagyon jó volt, de… vagy mi eszünk túl lassan Jussival vagy a többiek ettek túl gyorsan. Mi még be se fejeztük a másodikat, szinte, amikor a többiek már megitták a teát, felálltak, és megköszönték az ebédet. Miután már majdnem szomjan haltam, én bizony megittam a teát, meg Jussi is, így nem volt különösebb probléma. Aztán siettünk volna egy másik ülésre, ami a város másik részén volt, át a Volgán, csak valószínűleg balesetbe futottunk, úgyhogy sokáig-sokáig csak lépésben haladtunk. Miután átértünk a hídon, mi tárult a szemem elé? Hát egy kicsi sípálya a város közepén! Azt hittem álmodok! Akkor nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam lefényképezni. Megérkeztünk végre a könyvtárba, ott is végighallgattam mindent nagyon hozzáértő arckifejezéssel, majd átmentünk a közeli koncertterembe. Közben csináltam fényképet a Volgáról, meg magamról (nem vagyok rá annyira büszke, de magad, Uram, ha szolgád nincs alapon muszáj volt). A koncert, hm, hogy is mondjam, nekem nagyon tetszett. Volt egy vegyes kar (azt hiszem így hívják). Gyönyörű volt! Aztán csatlakozott hozzájuk néhány zenész is, így már teljesebb volt a kép. Nagyon sok erza és moksa dalt énekeltek, sőt, előadták Brahms Magyar táncok című darabjának egy részletét is. Valószínűleg én vagyok alulművelt, ezt nem tagadom, de nem tudtam, hogy van szövege. Ami egy kicsit megnyugtatott, hogy Jussi se tudta. De volt! És oroszul! Őrület! A koncert után még teáztunk egyet a nagyokkal, meg beszélgettünk (ő beszélgettek, én értelmesen néztem), majd következett az újabb 3 órás út. Lényegesen nehezebben viseltem, mint reggel. Fáradtabb is voltam, valószínűleg a térdeim is, úgyhogy alig vártam, hogy kipréseljem magam az autóból. Moszin megkért, hogy másnap vigyem el enni Jussit. Megbeszéltük, hogy majd átszól, ha éhes. Hallottam, hogy délelőtt mocorog, de aztán negyed 1 körül átmentem, hogy evett-e már ma. Mondta, hogy igen, de egy óra múlva szerinte mehetünk ebédelni. Vártam, nem jött. Majdnem 2 óra volt, hogy elindultunk. Ezzel igazából nem is lett volna baj, csak én 4-re hivatalos voltam a volt szomszédomhoz. Elmentünk enni, aztán megkérdezte, hogy valahol lehetne-e venni szuveníreket. Mivel a Grandban kajoltunk, a legfelső emeleten ebédeltünk, alatta vettünk csokit, legalul pedig Balsamot. Aztán átmentünk a Mastoravaba, ahol mordvin nyelvű könyveket lehet kapni, ott is vásárolt pár dolgot. Aztán el kellett volna menni az egyik bankba, hogy beváltson egy eurót, amire volt írva. Az oroszok nem szeretik az olyan valutát, ami nem teljesen ép, ami gyűrött, amire van írva. Azt csak egy bankban lehet beváltani, és nem kevesebbért. Az a bank azonban nem dolgozott aznap (de akkor miért volt nyitva?), mondták, hogy messzebb van egy másik, menjünk oda. Mondta Jussi, hogy neki nincs kedve oda elmenni, majd megoldja Joshkar-Olaban. Hazamentünk, és marad kb. 5 percem, hogy odaérjek a volt szomszédomhoz. Sajnos nem sikerült megjavítanom a rekordomat, 20 perc kellett, mire odaértem gyalog. Ott beszélgettünk, ettünk, ittunk, fényképeket nézegettünk, aztán 7 körül elindultam haza, hogy még el tudjak búcsúzni Jussitól. Mondta, hogy 8-kor jönnek érte. Még jó, hogy hamarabb hazaértem, mert ¾ 8 körül jött át, hogy akkor ő megy. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, és megint egyedül maradtam az emeleten.

Tegnap kaptam meghívót egy koncertre, ahol diákok finnugor népek zenéiből fognak majd előadni darabokat. Már a múlt héten szóltak, hogy ha van kedvem, akkor ugyan menjek már el, mert milyen jó lenne, ha mint magyar ott lennék. Igazából érdekel is, nincs is messze, úgyhogy miért ne! Azt még nem tudom, hogy kivel megyek, de majd megoldom. Kaptam névreszóló meghívót is, amiben ugyan az van, hogy Boglárka Katalina, de egye kutya, ez még belefér!:)