Szaranszk

Igen, tudom, már megint. Azonban most van orvosi igazolásom!

Itt is lezajlott a Húsvét! Volt szerencsém egy faluban, Bajevoban eltölteni. Ez egy elég nagy falu, mintegy 2 órányi autóútra Szaranszktól. Az egyik tanítványom hívott meg magukhoz. Először egy kicsit féltem, hogy nem fogom majd őket megérteni. Néha vannak kisebb komplexusaim, de kinek nincsenek?! Felpakolva indultunk Szaranszkból 5 óra körül, mármint délután, busszal. Röpke 3 óra után meg is érkeztünk az egyik közeli városba, ahol már vártak minket a tanítványom barátjának szülei. Ők vittek minket Bajevoba. A buszon találkoztunk egy lánnyal, aki először nagyon furcsán nézett rám, amikor én beszéltem erzául, és látszott rajta, hogy nehezen tartja vissza a nevetést. Hát köszi! Azért még nem beszélem anyanyelvi szinten a nyelvet és van akcentusom. Oksana is mondta neki, hogy nem vagyok idevalósi, de szerintem a lány nem úgy értette, ahogy mi gondoltuk. Aztán persze mondta, hogy amikor először hallott beszélni, azt hitte, hogy erza vagyok, mert olyan jól beszélek. Ha-ha-ha! Nagyon vicces! Na mindegy! Oksana családja nagyon kedvesen fogadott, persze egyből le kellett ülni enni, ami nem volt nagy baj, főleg, hogy prjaka volt!!! :) Este még fényképeket nézegettünk, és megterveztük a másnapi programot. Azon az estén nagyon jól aludtam. Előtte nem nagyon sikerült már megint. Néha vannak egyhetes időszakok, amikor alig alszok, de azt legalább rosszul. Mondta Oksana, hogy itt az a babona, hogy amikor valaki új helyen alszik, akit álmában lát, az lesz a férje. Anya, készüljetek, mert rengeteg esküvőm lesz! Boldog boldogtalan megfordult az álmomban. Az volt a lényeg, hogy végre aludtam egy jót! Szombaton 9 körül fel is ébredtünk (nem siettük el a dolgot!), még beszélgettünk egy kicsit, aztán kimásztunk az ágyból. Ettünk (jaj, de sokat ettem azon a hétvégén), majd felhívtuk a helyi Erzja Múzeumot, hogy elmehetünk-e később megnézni. 2 órára beszéltük meg a randit a múzeumigazgatóval. Addig még volt egy kis időnk, úgyhogy családi videókat nézegettünk. Közben már elkezdett fújni a szél is. Ahogy mentünk a múzeumba, átéltem az első itteni meleg szelemet! (mármint, ami kint fúj!) A múzeumban nagyon hideg volt. Jaj, de nagyon. Persze nem egy óriási épületet kell elképzelni, több szobával. Ez egy egyszobás múzeum erza ruhákkal, és Sztjepan Erzja életét bemutató fényképekkel. Volt néhány szobor is, meg Erzja inge és kalapja. Azért ott és akkor eszembe jutott, amikor Balatonszárszón voltunk osztálykiránduláson. Az ottani múzeumban volt egy síndarab, amibe bele volt nyomva, hogy 1972. Persze lehet, hogy ez nem az évet jelöli, de …

Ahogy hazaértünk, hamarosan felerősödött a szél, ami lassan szélviharrá erősödött, úgyhogy repültek a tetődarabok és minden olyan dolog, ami nem volt túl nehéz a szélnek. Nálunk csak az antennát vitte le, meg az áramot is „elfújta”. Szerencsére még nem volt annyira későn, úgyhogy gyorsan befestettük a tojásokat másnapra, meg elkezdtük befűteni a bányát. (És még mindig nem kő- vagy szénbányáról van szó!) Elég vicces volt, ahogy zseblámpákkal ültünk a bányában és úgy fürödtünk. Nagyon meghitt és intim volt! :) Este még átjött Oksana barátja meg az öccse, söröztünk egy kicsit, majd igyekeztünk magunkat időben eltenni a másnapra, ugyanis reggel 6-kor akartunk kelni. Oksana megelőzött, ő fél 6-kor kelt. Az első gyerekek fél 7-kor érkeztek. Őrület! (Sanna is megjegyezte, hogy nem lehet ilyenkor bezárni a gyerekeket egy kicsit! Mondjuk 8-ig!) Az itteni Húsvét nem úgy működik, mint nálunk. Mivel falunk voltunk, az ajtó tárva-nyitva volt. A gyerekek ilyenkor végigjárják a falu házait, és gyűjtögető életmódra váltva gyűjtögetik a tojásokat és a csokikat. Nekem egy kissé személytelen. Összesen két mondat hangzik el, amik magyarul így hangzanak: „Krisztus feltámadt!”, „Valóban, feltámadt!”. Tojás a szatyorba és kész. Se egy „Jó napot!”, se egy „köszönöm” vagy „Viszlát!”. Semmi! Ahogy anya mondta, a tojásért nem kapunk semmit cserébe: se egy verset, se egy kis locsolást. Na nem azért, mintha annyira hiányzott volna! Nálunk legalább leülünk egy kicsit, beszélgetünk, vagy legalábbis próbálunk, ha éppen nem túl ittas a partner. Furcsa! De elég gyorsan sikerült lezavarni, szerintem 2 óra alatt minden gyerek volt ott a faluból. Csináltunk fényképeket a nagy átadásokról. Amikor én csináltam a fényképet, a gyerekek rekord gyorsasággal hagyták el a házat, annyira megrémültek. Akkor is elég furán néztek, amikor én adtam át a tojásokat, és Oksana készítette a fényképet. Szegények! Közben pizzát sütöttünk. Úgy tűnik, hogy ez kezd hagyománnyá válni. Amikor kedden kérdeztem a csoportban, hogy ki mit csinált a hétvégén, mindenki azt mondta, hogy pizzát sütött. Hm.

Még dél előtt megérkeztek Oksana nővére és családja is. A férje orosz, de ért valamennyit erzául. Az viszont nagyon jól esett, hogy bármit beszéltek oroszul, azt mindig lefordították nekem erzára. Hol Oksana, hol az anyukája. Nagyon kedves volt tőlük! Délután visszajött az áram, aminek örömére megnéztük a Taras Bulbát. De hogy az milyen véres film! Jujj! Bevallom, nem mindig néztem oda!:)

Este következett be a fénypont! Elmentünk egy másik faluba, diszkóba!!! Há’ de bizony! Volt ott néhány „nem szomjas” emberke. Az egyik szerencsére oda is jött. Először Oksanaékkal próbálkozott, de aztán engem is megtalált. Először oroszul mutatkozott be, majd amikor felhomályosították, hogy én nem értek oroszul csak erzául, akkor erzául hangzott el az „Andrejnak hívnak” mondat. Azonban ezt még meg tudta fejelni az úriember. Nem, nem magyarul! A következő hangzott el a szájából: „Háj, máj néjm iz Endrú!” Ilyen élményben, bevallom, ritkán van részem! Aztán még egy fél óráig próbálkozott: mindig tett egy kört, aztán visszajött, hogy hátha az óta már megtanultam oroszul. Szerencsére ott volt Oksana barátja, akinek sikerült távol tartania tőlünk. Az itten diszkókban általában mindig van lassú zene. Őrület! De nem pihentünk, és Oksanaval lejtettünk egyet. Nem mi voltunk az egyetlen ilyen páros! Mi voltunk többségben. Aztán 11 órakor bejött egy néni, aki mellesleg a pénztáros is volt, rettentő brutális módon felkapcsolta a lámpát jelezve, hogy vége a bulinak. Amíg mi lassúztunk, Oksana barátja beszélgetett egy sráccal, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Majd elindultunk haza. Mondta Artjom, hogy azt a srácot Olegnek hívják, és majd mesél róla valamit. Hát jó! Mikor hazaértünk, kiderült, hogy megint nincs áram, úgyhogy újra gyertyafénynél söröztünk, édes hármasban. És ekkor megtudtam, hogy nagyon tetszettem az Olegnak. Mondtam, hogy nálunk van egy ilyen mondás, hogy sötétben minden tehén fekete. De ekkor mondta Artjom, hogy ő látott engem, amikor bementünk, és ott volt egy kicsit helység, ahol világos volt. És amikor mondta neki Artjom, hogy én nem beszélek oroszul, akkor nagyon lehangolódott (szó szerint idéztem). Szegény Oleg! A szívem szakadt meg érte! De azért csak sikerült valahogy elaludnom. Reggelig nem is volt baj, amikor is arra ébredtem, hogy valami nincs rendben. Mondjuk úgy, hogy a gyomrom meg akarta tekinteni a külvilágot. Az volt a szerencsém, hogy autóval jöttünk vissza Szaranszkba, így csak kétórás volt az út. Szaranszkig nem is volt gond, ahol a gyomrom igazán elkezdett fészkelődni, de sikeresen hazaértem. Persze aznap még lett volna két magyaróránk, de mondtam, hogy aznap biztos nem lesz. Olyan jól sikerült a hétfői napom, hogy egész nap aludtam és a wc-re rohangáltam. Nagyon vicces volt! Akár mondhatnám azt is, hogy akkor nagyon haza akartam menni! Szegény Oksana is küldözgette az smseket, hogy minden rendben van-e. Másnap már egész okés volt minden: fel tudtam kelni, fel tudtam egyenesedni, és ez már bőven elég volt. Bár bevallom, nem sokat ettem az elmúlt héten. Valahogy nem mertem kockáztatni. És ez igazából csak azért szomorú, mert rengeteg kaját kaptam. Egy nagy üveg „csapamo lovszót” (de imádom!), egy üveg lekvárt (vagy valami olyasmit), házikenyeret meg nagyon finom sós, füstölt szalonnát. És mellette még van egy rakat mirelit kajám is. Azt hiszem, az elkövetkezendő két hétben nem nagyon kell kaját vennem. És lehet, hogy megyek május 1-jén is! Bár nem tudom, hogy tényleg komolyan gondolják-e az után, hogy ilyen beteg lettem. Persze ez nem az ő hibájuk volt. Hanem a kis gyenge gyomromé. (bár nem tudtam, hogy gyenge a gyomrom, de ezek szerint igen) De beszéltük a családdal, hogy ha azt nézzük, hogy több mint 6 hónapig vagyok/voltam kint összesen, és volt 1 ilyen napom, azért nem rossz arány!:) De azóta minden rendben van, és mindenfélét eszek. Persze csak óvatosan! :)

És ami az egyik legfontosabb: két hét múlva ilyenkor már Moszkvában leszek!!!!